Holnap nem lesz rá időm, ezért ma jelentkezek még. Akartam írni az Alföldis mizériáról, de a most olvasott cikk hozta meg bennem az elhatározást, természetesen a rossz hangulat(amit az MSZP-sek miatti harag okozott) oszlatásáról ezúttal is a Jobbik egyik örök mókamestere, Szávay István gondoskodott.

De menjünk vissza az alapokhoz. A fészbukon a puffogó lemondatók és az egyre jobban félő támogatók is rendelkeznek csoporttal. Az előbbibe beléptem. De azon kívül, hogy Alföldi megkérdőjelezhető identitásáról ment a témázgatás, és a képfeltöltés, illetve a szokásos, lakonikus románozáson kívül semmi értelmes dolgot nem láttam arra nézve, hogy miért is kellene távoznia Alföldinek a Nemzeti Színház éléről. Gondolom - bár nem láttam - a másik csoportban az észérvek azért talán meg-megjelennek a maradása mellett; azt a csoportot félő emeszpések, illetve a főváros belső kerületeiben élő őshonos, valamint a volt zsidónegyedben albérlő fiatal elempé szavazók alkotják, akiknek talán volt az egyetemen retorika órájuk (nem, nem mondtam, hogy az elempé meg a zemeszpé egybeforrna). Szóval, a rövid nézelődés után kiléptem a lemondatók csoportjából.

Alföldinek már volt furcsa megmozdulása a cigánygyilkosságok miatt, de ennek ellenére én egy jó színésznek tartom. Ebben az esetben nem érdekel, hogy kivel bújik ágyba - mert nem ez itt a probléma, hanem az, amit el is ismert.

Mi nem nyújhatunk a románoknak békejobbot! Ezt a lépést nekik kell megtenni! Drága szomszédaink 1919-ben hódítóként léptek Budapestre, a Tiszáig mindent román területként kezeltek. Ez a nép az országunkból 102000 négyzetkilométert kapott, majd még egy rájuk nézve is borzalmas diktatúra során magyar falvakat romboltak le a nyolcvanas években - és akkor most ismerjük el a vereségünket azzal, hogy idejöhetnek ünnepelni? Nem! Ez megmutatná, hogy a magyar gerincet bizony nem kell hajlítani, hanem magától is képes derékszögbe állni, valamint nagyon jó beszédtéma a román szélsőjobbnak, hogy lám, a magyarok már megint előttünk csúsznak.

Minket már sokszor néztek semmibe, sőt talán ma már senkik vagyunk: de legalább ne csináljuk magunknak az okot, hogy belénkrúgjanak (lehet, hogy a Slota-Fico páros is két nagyhangú szlovák alkoholistából állt, de szájk az volt, és használták is). Most lenne esélyünk, hogy kicsit kihúzzuk magunkat, és mondjuk: igen, én magyar vagyok. Sajnos Trianon sebei örökre fekélyesek maradnak, és sehogy sem fognak begyógyulni. Nehéz kérdés talán ezért az Alföldi-féle viselkedés helyes megvitatása (sajnos egyre többen kezdenek hinni abban, hogy MI, magyarok bocsássunk meg a körülöttünk élő népeknek az ezer éves uralomért), annál azonban biztosan komolyabb, hogy elintézzük egy buziviccel.