1982. Falklandi háború, foci vb, Ingrid Bergman halála. A szüleim ebben az évben érettségiztek. És nagy hirtelenjében csak ezt a pár dolgot tudnának felidézni magukban erről az évről. Apám még emlékezett egy csoportosulásra, amelyet ebben az évben ismert meg Magyarország (valószínű, hogy a Panonrámán és Chrudinák Alajoson keresztül): ők voltak a libanoni falangisták. Végül is, egy ma 46 éves magyar ember miért emlékezne rájuk? Egy szokásos arab-izraeli konfliktus részei voltak: izrael támogat valakit, aztán benyomulnak a megsegítésükre, a zsidók győznek, majd mindenféle terrorcselekményeket követnek el ellenük, majd a zsidók kivonulnak. Ilyenből már én is láttam nem egyet.

Ari Folman 19 évesen az IDF tagjaként szolgált Libanonban. Június 6-án csapatával benyomult Dél-Libanonba, majd Bashir Gemayel meggyilkolása után Bejrútba vezényelték. Itt látta a Sabra-Shatila menekülttáborban lemészárolt palesztin tetemeket. Ez az élmény adta az alapötletét az első animációs filmjének, a Libanoni keringőnek.

Számomra meglepő volt, hogy rajzfilmről van szó (sokkal képzettebbek most hurroghatnak, hogy ennek van pontosabb neve is, de most nézzék el eme képzetlenségemet nekem:P). Igen, valós személyeken alapuló rajzolt figurák szerepelnek ebben a dokumentumjellegű animációs filmben, akik ölnek, pornót néznek, szolgálat előtt fürdenek a tengerben, isznak szórakozóhelyeken sé kocsmákban: teljesen emberszerűek, semmilyen különleges erővel nem szerelték fel őket. Számomra ezért is volt elsőre meglepő, hogy egy animációs film képes ilyen információt megjeleníteni. Úttörő kezdeményezésnek tartom, de folytathatónak.

Ha ki kellene emelnem valamelyik részt a filmből, amelyik nagyon elgondolkodtatott, akkor nem tudnék hirtelen választani. Az M113-ban szállított hullák után felmosott és kiöntött vér még talán "szokásos" (már amennyire ezt annak lehet nevezni, lehet, hogy a legtöbb forgatókönyvíró és rendező még életében nem látott ilyet), de a ligetben szétlőtt RPG-s  libanoni gyereket vagy a címadó jelenet már inkább megfogott. Az előbbire most lehetne azt mondani, hogy brutalitás. De mi van akkor, ha én mögöttem jön az a páncélozott jármű, amit kilőtt ez a gyerek, okozva ezzel több társam halálát? És mi van, ha a társainál nem RPG, hanem géppuska van? Adjak neki cukrot, vagy lőjjem le? (Pesti srác effektus) Durva kérdés, és talán nem is kell rá válaszolni nekünk, akik még nem láttak háborút a saját szemükkel, közvetlenül.

A bejrúti haldokló lovak után már csak egy lépés a rajzfilm egész témája, és egyben utolsó nagy történése: a menekülttábori mészárlás. A keresztény falangisták Gemayel meggyilkolása után nem kutatták fel a Hamasz embereit, hanem ártatlan palesztin menekülteket lőttek agyon bosszúból (és csodálkozunk, hogyha a túlélők terroristának állnak ezek után?) . A halálos áldozatokról vitatkoznak, a számuk 500-3000 fő között lehet. Talán Ron Ben-Yishai, akkori haditudósító visszaemlékezése az, ami leginkább megütött. A mészárlás kései leállítása után stábjával behatolt a menekülttáborba, ahol látott egy halott kislányt, aki a lányára emlékeztette. Az utolsó percekben láthatjuk, hogy Ari Folmannak milyen szerepe volt az egészben, majd egy akkori filmfelvétel mutatja be a tetemeket, melyek között az utolsó valószínű, hogy az a kislány, akiről Ben-Yishai beszélt.

Olvastam olyan véleményeket, melyek szerint sokan a mozi székében maradtak pár percig és nem tudtak megszólalni. Mások szerint pedig ez megint csak azt mutatja be, hogy milyen szemetek a zsidók, és hogy ezt ők is csinálják a palesztinokkal. Igen, tény, hogy történnek ilyenek. De az egyszerű zsidózáson túl meg a fuck Izraelezésen túl nem tudunk mást mondani. Nem ismerjük az ottani viszonyokat, nem élünk ott. Nem szabad elhamarkodottan ítélni. Számomra mégis nagy lépés volt ez a rajzfilm: egy olyan dologról számolt be, amelyben a rendező nem pozitív szerepet töltött be ("Akaratodon kívül náci lettél 19 évesen"), sőt egész Izrael negatív szereplő a történésekben, mégis megszólalt valaki, és megjelenítette az emlékeit Libanonnal kapcsolatban. Szükség lenne ilyen filmekre. Talán nálunk a Hideg napok volt az első ilyen próbálkozás. Beszélnünk kell bizonyos dolgokról, nem feltétlenül azért, hogy feltépjünk begyógyult sebeket, hanem azért, hogy mások nézőpontját is megismerhessük vagy azért, hogy méltóbban tudjunk emlékezni, és számomra Ari Folman animációs filmje ezt mutatta meg.

 Végezetül pedig álljon itt Frenkel keringője: