Hetven éve megszületett a viszonylag igazságos bécsi diktátum. Egyfajta vészmegoldásként jött létre, azonban teljesen kényszerített alapon. 1940 ugyanis nem a fényes magyar-román egyetértés éve volt (talán nem is volt ilyen év): Erdélyért Magyarország talán még a szovjetek oldalán is harcba szállt volna (Besszarábiát végül harc nélkül "szabadították fel" a Román Királyság igája alól). Hitlernek pedig a fokozódó angilai helyzet miatt nem kellett még egy púp a hátára: két leendő szövetségese háborúskodása nem ígért volna túl sok jót.

Így gyorsan sikerült a két egyre jobban fenyegetőző partnert lecsendesíteni. Tulajdonképpen egy olyan kompromisszum született, amely elfogadható volt mindkét fél számára. Egyelőre. román oldalon maradt az erdélyi románság nagy része, és sajnos a fő nyersanyagbázisok. Viszont visszakaptuk Székelyföldet, és a magyarok lakta területek nagyrészét, illetve a reményt arra, hogy végre a magyarság nagy része a Kárpát-medencében végre Magyarországon lakhat. Legalább egy sebtapaszt kaptunk ekkor az 1920-ban elszenvedett amputációkra.

Magyar szempontból ez egy sikertörténet, azonban a románokra ekkor rájárt a rúd Besszarábia után Vitéz Mihály birodalmának északi része is elveszett (V.M. uralkodás idején volt Erdély egyedül román uralom alatt a történelem folyamán 1918-ig, akkor is csak pár évig, aztán mivel mindenkit elárult, menekülni kényszerült, végül székelyek verték agyon). Nekik egyelőre csak az volt a vigasz, hogy Hitler jobban szerette Antonescut, mint Horthyt, és az esetleges keleti hadjárat idején, a meghódított területekből kompenzálta volna a románokat, valamint ígérte, ha vége lesz a háborúnak, akkor felülvizsgálatot ígért, méghozzá a románoknak kedvezőt. így a románok keserűen bár, de elfogadták a diktátumot, mi pedig örömmel írtuk alá. Sajnos azonban erre a döntésre a háború után egyáltalán nem lehetett volna hivatkozni. Az angolok még talán hajlandóak lettek volna az első bécsi döntést elfogadni, azonban ezt már nem: semmilyen többoldalú nemzetközi konferencia nem előzte meg a döntést. Volt még egy lehetőség, amelyet a háború után is emlegettek (sajnos) csak nagyon kevesen: mégpedig a transzszilvanizmus eszméjén kiindulva kantonális államot létrehozni Erdélyből: erről persze Magyarországon és Romániában is nagyon kevesen akartak hallani: és ami a legborzasztóbb, főleg a szovjetek nem, akik irtóztak mindenféle föderációtól.

A döntésnek ára volt. Már korábban, 1938-ban szóba került Csehszlovákia felosztásánál, hogy teljes Szlovákia/Felvidék Magyarországé lehet, ha megtámadjuk az éppen agonizáló államot. Mi nemet mondtunk, ami nem jelentett túl sok jót a wilhelmstrassei szénánkra nézve. Hitler a magyar revíziós álmokra mondta ekkor, hogy aki enni akar, annak a főzésből is ki kell venni a részét.

Aztán 1941-ben kivettük a részünket, hogy aztán a végén megint mi legyünk a környék egyetlen vesztes állama, és hogy a határontúli magyarságba még nagyobbakat rúgjanak a drága szomszédaink (akikkel most meg kellene békélnünk, és úgy tenni, mintha mi se történt volna [csak a fritzeknek kötelező a holokausztra emlékezés?]).