1943. január 12.-én, vagyis ezen a napon a 40. szovjet hadsereg kitört az urivi hídfőből, és megtámadta a vele szemben álló 2. magyar hadsereget. A szovjetek biztosra mentek: hamarosan az egész voronyezsi arcvonalon támadásba lendültek: két nappal indították a mindent eldöntő támadásukat Sztálingrád ellen, Voronyezsnél még a halvány gondolatát is szét akarták annak zúzni, hogy felmentsék az értelmetlenül védett várost, ugyanígy Leningrádnál és a Kaukázusban is megindult a vörös henger.

A Tengely oldalán káosz uralkodott: 14.-én Scsjucsénél is megindult a szovjet támadás, amely a maradék magyar védelmet is szétszórta. A 8. olasz hadsereg pedig már az első szovjet páncélosok láttán menekülni kezdett, félő volt, hogy a 2  német hadsereget bekerítik. 16.-án megindult a német ellentámadás, de későn, a IV. magyar hadtestet már nem lehetett feltartóztatni visszavonulásában.

Mégis, a szovjet támadás nem a kívánt módon haladt. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy valószínűleg térdig éső hóban és -30°C-ban nem lehet kényelmes támadni (hát még rendezetten visszavonulni, pláne menekülni), valamint, hogy Jány Gusztáv vezérezredes nem adta ki a visszavonulási parancsot: így a III. magyar hadtest védte amit tudott, lelassította a 6. szovjet hadsereg támadását, így nem sikerült a német seregtestet bekeríteni, az élni, és túlélni akarás embertelen teljesítményre késztette a honvédeket. Január 17.-én mégis megérkezett a parancs a visszavonulásról. Csak a Stomm Marcell altábornagy vezette III. magyar hadtest maradt a Donnál, azonban pár nap  múlva, a borzalmas körülményeknek köszönhetően a parancsnok feloszlatta egységét, és mindenki belátására bízta, hogyan boldogul: Stomm tábornokot például elfogták az oroszok.

A mintegy 200000 emberből kb. 65000-en jutottak ki a gyűrűből, emellett 40000 halott maradt a Don mellett, 60 ezren pedig fogsába estek. A kivonásról azonban még februárban sem volt szól: Szombathelyi vezérezredes hiába kérte a Führernél, a 2. magyar hadsereg hazahozatalát, Hitler ezt csak úgy engedélyezte, hogyha más egységek kerülnek a helyükre (megj.: nyilván Dolfi, más tökét kell a satuba fogni, meghát amit főz az ember, azt egye is meg). Végül a hadsereg maradéka áprilisban került vissza Magyarországra.

Ami ezután következett, azt a túlélők még ma is nyögik.  Először megkapták Jány Gusztáv hadparancsát ("A 2. magyar magyar hadsereg elvesztette a becsületét..."), amelyet végül visszavont tavasszal. 1945-ig nem beszéltek a katasztrófáról, elhallgatták, 1945 után már beszéltek róla, de akkor csak hideget kaptak az államtól. A változás a hetvenes években kezdődött el, amikor a köztudatban is lassan rehabilitálni kezdték a 2. magyar hadsereget (szerintem ez a folyamat napjainkig nem elégséges tempóban zajlik).

Persze a Donnál nem csak a magyarok szenvedtek katasztrofális vereséget: a 8. olasz hadsereg veszteségei így alakultak: 130000 főből 45000 menekült ki a katlanból, 64000 fogságba esett és 20000 elesett a harcok során. Gyerekkoromban láttam a Napraforgó c. olasz filmet, amely egy olasz nőről szólt, akinek a férjéről a doni áttörés után semmi hír nem érkezik, a feleség pedig elindult megkeresni a férfit, aki közben családot alapított a Szovjetunióban. (Miután most utánanéztem, ez egy film, amelyet Vittorio De Sica rendezett, valamint a főszerepekben Sophia Lorent, illetve Marcello Mastroiannit láthatjuk, a zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte). A film 1970-ben díjat is nyert.

Nekünk miért nincs ismert filmünk erről a tragédiáról (jó persze a filmben a feleség személyes tragédiája van kiemelve)? 1989 előtt volt már szó róla, Sára Sándor rendezésében készült is film, de 1983-ban valahogy eltűnt az egész, mind a film, mind a film alapján készült könyv. Ma talán hallunk róla valamit? Semmit. Nem kellene ilyenkor leadni ezt a filmet, este, főműsoridőben? Vagy, ha nem jó ez valakinek, miért nem forgatnak egyet? Ennyit megér 200000 magyar emléke, nem?

Persze, lehetséges, hogy a mai felzaklatott viszonyok között nem lenne igazán helyes leforgatni: egyes csoportok tiltakoznának, mert a szintén ott pusztuló munkaszolgálatosok nem kaptak fegyvert, meghát az egész rendszer antiszemita volt (khm, villanykörtefejű liberálisok), míg mások lehetséges, hogy a németbarátságot hangsúlyoznák ki (szép szövetséges az, aki megszáll minket).

Január 12.-e még mindig nincs megfelelően megítélve a magyarság emlékezetében. Lehet, hogy túl sok gyásznapunk van, és mi mindig sírva vigadunk, de talán, ha már a deportált zsidók, és az ÁVH áldozatai kaptak egy-egy napot, akkor talán ezek az utolsó szívverésükig harcoló emberek is megérdemelnének egyet.

Sajnos igazán méltón nem tudok emléket állítani nekik (hogy a nógrádiaknak se legyen könnyű ez a nap: a Donnál harcolt a 23. losonci gyalogezred is!). Csak a mai szélsőjobbos zenekarak mernek emlékükre dalt írni, így persze kiteszik az emlékeket annak, hogy a mainstream megfeledkezik róla, illetve lefasisztázzák ezeket a dalaikat is. Nem, nem lenne szabad, hogy ez legyen: igenis felszólítok minden magyar együttest, hogy próbáljon meg dalt írni a 2. magyar hadsereg katonáiról, valószínű, hogy volt olyan felmenőjük, aki ott harcolt, sőt, talán ott is maradt a végtelen Szovjetunióban.

Végezetül, álljon itt egy dal, és Stomm Marcell búcsúparancsa:

A m. kir. III. honvéd hadtest 1943. január 12-tõl kezdõdõleg a Don állások kézbentartásáért súlyos, veszteségteljes harcot vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a 2. hadseregtõl elválasztva a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napon át biztosította a német 2. hadsereg tervszerû visszavonulásához szükséges idõt. A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hõsiességrõl tettek bizonyságot.

A mindinkább fellépõ lõszer- és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védõk ellenálló erejét. E perctõl kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk. Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lõszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erõtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani. A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra esõ területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékû hadosztályai sem voltak képesek áttörni. E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.

A német hadvezetés már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot teljesíteni akaró honvédeket átveszi és úgy bánik velük, mint a szolgálatában álló többi nép fiaival.

A magyar nép történetében többször elõfordult hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságokra is áttörtek.

Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendõjét, mivel élelmet, lõszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hõs fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

Isten Veletek, Magyar Honvédek!