Manapság egyre gyakrabban hallani bizonyos körök talán túlzott Moszkvabarátságáról, miközben még mindig a nyugati integráció irányába haladunk (inkább már csak az Unió nevű város utcáin keressük a megfelelő helyet). Hova lépjünk? Ki felé nyissunk?

Magyarország az előző két rendszernek köszönhetően igencsak németbarát lakossággal bír: a kormányzós királyság idején nekik köszönhettük a (részleges) revíziót, amely akkoriban identitást adott Magyarországnak. A háborús vereség után a felszabadító szovjet csapatok tovább maradtak; az általuk hozott rendszer, a beszolgáltatások, ÁVH, besúgások emléke csak erősítette a magyarokban azt a vonalat: „bezzeg, ha a németek nyerik a háborút”.

A mai fiatalság nagy része is németbarát: fejből fújják az OKH vezetőségét, ismerik a páncélos és repülő ászokat, az 51. páncéloshadosztály győzelmeinek helyszíneit is felismerik a térképen. Az oroszokról csak rosszat mondanak: „brutális, buta, civilizálatlan bagázs” és hasonló. Erre a nem a születési nevét használó politikus kitalálja, hogy Moszkva és kelet. Szerintem a szimpatizánsai, de még a volt évfolyamtársai is meglepődtek a kijelentésén.

Nem, én nem akarom azt mondani, hogy: Minek nekünk Moszkva, mikor 45 évig itt voltak. A keleti piacot, és kapcsolatokat igenis ápolni kell: nem pedig elvágni, mint valami madzagot, és tudomást sem venni róla: Oroszország, bármily furcsa is, de nem rendelkezik jó termőfölddel: világ életében az erdőből éltek az oroszok: gombásztak, vadásztak, méhészkedtek. A Szovjetunió jó termőföldjei most Kazahsztán és Ukrajna területén vannak. Észre kell vennünk a lehetőségeket: lehet, hogy a spanyol gazdáknak a belterjes művelés fenntartása mellett marad még annyi pénzük és szavuk, hogy az olcsó magyar áru ellen lobbizzanak; ezt egy szabolcsi termelő nem hinném, hogy meg tudná tenni a malagai cseresznye ellen. Az orosz piacon viszont biztosan szívesen látnák a magyar terméket, ami jó minőségű és olcsó. Oroszországból mást lehet beszerezni alacsony áron: gázt és kőolajat: fizethetünk a hosszú hajóúton ideszállított arab vagy drága technológiával kibányászott norvég kőolajért, ezek alapján lehet, hogy egy gazdasági szerződés még jól jönne az oroszokkal.

Persze, nem kell túlzásokba esni. Az Urálon túl nem kell bal helyett jobbra kanyarodni, és a turáni testvériséget hangoztatni (amit azért nem kellene oly könnyen elvetni, de ennyi erővel a nyugati-szláv vagy a germán népekkel is rokonságban állhatnánk: tessék csak a szavak eredetét vizsgálni), közben megfeledkezni a lassan eltűnő ugorokról. Valamint az orosz politikai berendezkedést sem kell csodálni: az előző rendszerben láthattuk, miként működik, akkor valamiért nem tetszett sokaknak…

Oroszország és a Szovjetunió egy ázsiai, erősen despotikus kormányzást preferált a mongol alávetettség óta, ahol csak a cár/pártfőtitkár szava a szent: más megoldás nincs. Valóban, a demokráciával az oroszok sem tudnak mit kezdeni (az is lehet, hogy hamarosan fel is számolják), de ez nem csoda, hiszen jó 700 éve nem volt olyan törvényhozó testületük, ami nem az uralkodó lett volna személyesen.

De ebben az esetben sem kell átesni a ló túloldalára: a teljes nyugatosodás sem kenyerünk: az átlag magyar a franciák szemébe vágja Trianont, az amerikaiakéba ötvenhatot stb., de Németországra alig esik valami rossz szó. Pedig a mai németek már nem azok, akik 1945 előtt voltak (noha kialakult a kétféle német: az „Ossi” és a „Wessi”): leszűrték a tanúságot a két vereség után: az agresszív élettérfoglalás (főleg Közép-Európában: bizony: Adolf bácsi nem csak a lengyeleket tette volna lapátra) már nem járja, vége a középkornak: új alapokra helyezték az egész országot, és sikerült felkelniük a földről.

De amíg az NSZK-ban meg lehetett tenni, hogy a SPD és a CDU nagykoalíciót alkosson, Magyarországon a két „hasonló” párt maximum csak hidegháborút folyatatna egymással, ha véletlenül egy helyen kellene tárgyalniuk.

Tőlünk nyugatra a középkorban is volt már egy erős városi polgárság: ezek a Bürgerek, Citizenek, Citoyenne-k meghatározó elemei voltak a német társadalomnak: és jelentős szerepük volt abban, hogy a mai demokrácia kialakuljon. Itt Közép-Európában is főleg németek voltak a városlakók, de erejük nem volt ugyanaz, mint a Lajta túloldalán: a városok kisebbek, betegebbek voltak. (Nem is beszélve az orosz városokról, ahol még annyi joga sem volt egy városnak, mint például Lengyelországban.)

Közép-Európában a nemesség volt jelen a politikai életben hatalmas számban: Lengyelországban a szlachta kivívta az Aranyszabadságot, nálunk pedig minden középiskolás tudja, hogy miként lehetett az adminisztrátoroknak plusz szavazatokat szereznie a reformkorban a hétszilvafásoktól.

Közép-Európában, amikor az első világháború után megalakultak az első demokráciák, a nyugati berendezkedés csúfosan megbukott: elég, ha csak Piłsudski marsall, Horthy Miklós, vagy I. Sándor jugoszláv király nevét említeni. Megbukott, de lehet nem is volt rá igény: magunkat nézve Bethlen István révén a király nélküli királyság nem forrongott, nem követelt jogokat (a jó öreg magyar tulajdonság: a közmegyezés, megint bizonyított), élte a maga életét, és haladt előre útján.

Mit akarok ezzel mondani? Egy keleti jellegű totális állam megfeküdné a gyomrunkat - manapság elég nehéz lenne a váltás elfogadása, míg a mai teljesen híg demokrácia nem lakat minket jól. Valamiféle – ha már az étkezési hasonlatoknál tartok – közép-európai (vagy, ahogy régen nagyon találóan hívták: köztes-európai) menüt kellene kitalálni, ami nekünk ízlene – viszont lehet, hogy fűszeressége miatt a nyugati államoknak csípné a nyelvét.